Felnőni

Ki mikor nő fel? Az élet hozza úgy, ahogyan mi még nem tudjuk… de amikor ránk tör a felismerés, tudatunkon kívül, érett fejjel gondolkozunk, földhözragadtan, felelősségteljesen döntünk és éljük a mókuskerékbe torkollott hétköznapokat.

Nehéz, fontos döntések sorával találjuk szembe magunkat hirtelen. De valahogyan átlépünk rajtuk, ránk ragadva sok-sok jó és rossz tapasztalattal. Aztán ismét, most csak hibás(nak vélt) döntésekkel. Aztán szép lassan fel lehet egy másik valamit építeni akarattal, kitartással, küzdéssel. Mindezt azért, mert más nem fogja megtenni helyettünk azt, amit nekünk kell… nem fogja elénk dobni pusztán jófejségből, amire szükségünk van: lakni VALAHOL, enni VALAMIT, ingázni a suli – koli – munkahely – otthon között, sikeresen levizsgázni, szüleinken segíteni, stb.

 

Fél év

Fél év hosszú idő. Egy éven belül másodszor megtörténhet az, hogy akit a szívemhez közel engedek… nagyon közel… elmegy… elmenekül. Én meg várok, ugyanaz az énem fogja itthon várni. Ugyanolyan szívvel… bárhogyan is alakult az a 6 hónap. Megvárlak. Mert a reményt senki és semmi nem veheti el. Bízni és remélni. Még ha jön egy pofon… a következő lehetőségnek is kell esélyt adni, hisz mindenkinek jár a tiszta lap. Még ha fáj is. Mert nem mondhatom ki. Amit már tudok… de nem lehet, mert így HELYES.

Ezt dobta a gép… hiszek a sorsban, és abban is, hogy ennek így kell lennie…

Kell még egy szó…

Azt hittem, menni fog. Menni fog az, ami életemben egyszer már sikerült. A tinédzserkori plátói szerelmeket kinőve végre igazán szeretni valakit. Akkor ott kettétört bennem valami, még éppen a szerelembe esés kapujában. Jött egy újabb tavasz, azt hittem menni fog. Talán idő kell neki. Talán nem voltam eddig eléggé nyitott. Pedig nagyon sokat kapok. El nem tudom mondani, mennyit. És nagyon rossz érzés fog el, ha arra gondolok, hogy egyszerűen képtelen vagyok viszonozni. Ettől rossz ember lennék…? Azt mondják a szívnek nem lehet parancsolni, én mégis megpróbálom…

… mielőtt mennék.

Egy perc

“… egy perc semmi az életből. De ha elszalasztunk egy percet, az életünk múlhat rajta. Nekem az a perc egy örökkévalóság volt. De most is megvárnám az utolsó másodpercet.”

Hiszek a sorsban. Így vagy úgy, de mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ha egyszer elvesz, máskor visszaad. Néha fordul a kocka…

I. nap

Öt óra harminckor csörög az óra. Nehezen sikerül felkelnem. Kávét!… Kész a kávé, tejjel és cukorral. Az a tíz perc, míg megiszom, csak az enyém. Szép a kilátás Budafokra; annál jobb nincs, mint így kezdeni a napot. Jön fel a Nap, az emberek kezdenek mozgolódni, egyre több autó az utcákon, és boldogság. Boldogság, mert a magam ura lehetek. Vagyis azt hittem.
A tréninget felkapva elindulok futni. Jó érzés, hogy futhatok végre. Lassan jön a tavasz, és akkor minden nap fogok. A legjobb dolog betenni a fülest, és csak a futásra koncentrálni. Olyankor megszűnik a világ körülöttem. Még ebben a nagyvárosban is.

Hat harminc. Gyors fürdés és mehetek suliba. Ma sok dolgom lesz, így fittnek kell lennem. Minden nap nyolcra járok, és minden órára bejárok. Nincs kifogás, mert szükségem van az ösztöndíjra. Miután szüleim nem tudnak anyagilag támogatni, így nekem kell megoldanom. És mellesleg a saját talpamra kell állnom, elkezdeni végre az életemet. Úgy örülök, hogy fel tudtam jönni. Kiszabadultam a négy fal közül, a burokból, amiben eddig éltem. Másfél éve kezdem kapiskálni, milyen az élet, és még csak most jön a java. Az, hogy azt csinálom, amit szeretek, mindennél jobb érzés. Hogy arra az útra léptem, ami az elképzelt jövő felé visz. Persze korán sem felhőtlen minden. Sőt. De az élettől kell néhány pofont kapnunk, hogy észhez térjünk aztán.
Nos, vége az első órának, rohanok a másik épületbe. Az úton találkozom egy-két ismerőssel, baráttal, és természetesen megállok néhány szóra. Peti megdicsér, hogy csinos vagyok; – kedves tőle, és még mindig nem szoktam meg, hogy kapok bókokat. Az önbizalmam, hogy úgy mondjam, nem exponenciálisan nő. Sőt, inkább stagnál, pedig már nem 24 nálam szebb lány vesz körül, mint gimiben – Fanni pedig szívességet kér, hogy délután ugorjak be helyette az irodába egy órácskára, mert a mamáját műtik, és ott szeretne lenni.
“Természetesen! Mikor?” – Délben. “Órám lenne, de… megoldom. Rendben, ott leszek.”
Villamosra fel, villamosról le, rohanás egy kötelező gyakorlatra, ahonnan nem szabad késni. Közben pedig csak azt látom, hogy a hasonlóan rohanó emberek komoran, maguk elé nézve zötykölődnek a villamoson; a pirosnál fél lábbal már a zebrán állnak, én meg csak azt hallom, hogy a mögöttem sétáló “úri”emberek azt mondják: “Ez igen! Ez fenék… Ilyet csak körzővel lehet rajzolni.” Az utolsó mondat nem idevaló. Ha nem siettem volna, megálltam volna. De siettem, és nincsen: “mi lett volna, ha”.

Pontosan délre ott vagyok Fanninál. “siess, a mamádnak szüksége van rád!” Addig neten valahogy elkérem az óra anyagát, amit éppen kihagyok. Pedig szeretem azt a kurzust. Pszichológia. Onnan tudom, hogy a szívemre kell hallgatnom. Bár sokszor nem így teszek. És ez néha gond. Igyekszem, viszont nem mindig elég. Sem magamnak, sem másoknak.
Megtanultam, ha másoknak szeretnék megfelelni, akkor sosem tudok elég jó lenni. Hiába, ilyen az ember. Viszont ha mindent megteszel, és nem kapsz viszonzást, az nagyon vissza tud rántani a gödörbe. Nem kell sok, egyáltalán. Egy köszönöm. Sőt, még az sem. Bármi, egy kedves szó, egy ölelés… vagy csupán egy mosoly. Egy ŐSZINTE mosoly.

Délután négy óra, az óráimnak vége, irány pakolni. Futóversenyt szervezünk, és az előkészületekben segítek. Utána pedig irány haza. Géphez ülök, és leszervezem a hétvégi kolis buli részleteit: teremfoglalás, engedélyek, emberek meghívása, zene stb. Elég rossz, hogy asztali gépem van, mivel nagyon szükségem lenne rá, hogy út közben, suliban, vagy ha hazamegyek vidékre, tudjam használni. De sajnos az időmből nem futja komolyabban dolgozni, és az ösztöndíjamból nem jut laptopra, hisz valamiből élnem is kell. Persze amit tudok, most is csinálok, de inkább a tanulmányaimra koncentrálok.
Gyors evés, miközben e-maileket nézek – jut eszembe, most eszek először a mai napon. De legalább főtt kaja. Finom otthoni rakottzöldbab. Elengedhetetlen róla a tejföl, de kevés, kell még rá tenni! Mostanában nagyon kívánom a tejfölt. Szinte bármikor bírnék enni bármihez. És most (is) Ő jut róla eszembe. Egyszer kipróbáltam, mert nyáron folyton tejfölt evett kiflivel… Aztán nem bírtam abbahagyni.

Mindjárt nyolc óra, gyorsan átnézem holnapra az anyagokat, azután pedig bemegyek a városba a gólyákhoz. Életem legjobb döntése volt, hogy mentor lettem. Nem szeretném ragozni, sok boldogságot kaptam vissza azért, mert másokra időt szántam. És nem tettem nagy dolgokat… van akinek csak egy őszinte mosolyt adtam.
A gólyákhoz mentem be, de természetesen ott van Ő is. Elkerülhetetlen, hiszen együtt kell “dolgoznunk”. De akkor is. Anno sok boldogságot kaptam Tőle, hisz ő volt az első, aki szeretett. Akitől szeretetet kaptam. Legalábbis azt hiszem. Aki kimutatta, hogy szeret. Egy biztos: boldog voltam. Soha nem éreztem addig ilyet. Vidám voltam; jókedvű voltam, de boldog… csak akkor… Vele. Visszalapozva a naplómban, elég vicces elolvasni, amit akkoriban írtam. Mintha egy 13 éves kis csitri írta volna. Hát igen, fordul a kocka; ennek is vége lett, és most:
Mintha meg sem ismerne, oda sem jön még egy szóra sem. Azt hittem… áhh csupán félreismertem. De akkor az a pár hónap mind hazugság lett volna? Nem lehet! Úristen…már megint mit csinál? Ez nem Ő. Kifordul magából, és mintha nem is léteznék. Azt hittem az a legjobb, ha szépen lassan egyre kevesebbet beszélünk, és majd egyszer csak elmúlik az, amit iránta érzek. Nem így lett. Halványodott, távolodott, de mélyen ott maradt. És nemrég úgy belém hasított, mint még soha addig. A tekintete újra életre keltette az érzést, de most erősebb volt mindennél. Ám ez is csak hiú ábránd volt, mint oly sok minden.
Levegőnek nézett, és ennél kegyetlenebb dolgot nem tudott volna tenni. Azok után, hogy ott voltam mellette, mikor éreztem, tudtam, hogy törődés kell neki. És tényleg nem vártam vissza semmit, szívesen tettem. Csupán fáj, hogy egy percet sem érdemlek az életéből.

Néhány óra múlva egy kedves közös ismerősünk megfogja a karomat, közelebb hajol, és azt mondja:
– Nem szeretett, csak kihasznált. Trófeának kellettél neki. Most mondta.
Én pedig tudtam, hogy ez nem igaz, viszont valami bekattant. Ez az, amit nem tudtam volna elviselni, és némi alkohollal a véremben, hittem az állításának. Több sem kellett, odamentem Hozzá, és a fülébe súgtam:

– Holnap pontosan délig megtalálsz a hídon.

II. nap

Ma nem megyek suliba. A tegnap átírta a mát. Kávé, 10 perc, futás… majd szépen lassan elkészülve, bebuszozok a városba. Hosszabbnak tűnt az út, mint valaha. Jajj, de szép a város! Sosem sétáltam még így a hídon. Nem volt időm. Most bánom, hogy nem szakítottam rá.

11 óra 58 perc. Felülök a korlátra. Szép a kilátás, a lenge szellő fújja a hajamat, igazi filmbe illő jelenet… lenne. De nincsenek kamerák. Csak én.

11 óra 59 perc. Egy percig néztem a várost. Több százan szálltak le a villamosról, rengeteg autó haladt el a rakparton, mindenki a saját dolgát végzi rohanva, egy percre sem állva meg. Én megálltam. Az órára néztem, utoljára, és magamban számoltam vissza. Ötvenkilenc… ötvennyolc… ötvenhét… ötvenhat… még több ember, még több autó… ötven… negyvenkilenc… de én már csak a vizet látom… és pörögnek az emlékképek…
Tíz… kilenc… nyolc… egy utolsó lélegzetvétel… három… kettő… egy…
Beakad a ruhám egy szegbe, majd hirtelen Egy árnyék visszahúz. Dobban egy nagyot a szívem, és csak azt hallom: “Miért? Miért? Ő nem ér ennyit!”
Nem Ő volt. És legbelül örültem, hogy nem Ő. Nem tudom honnan tudta meg a “megmentőm”, hogy itt leszek, de nem is érdekel. A sors úgy hozta, hogy pont elérte azt a villamost, ami után futva ideért. Ennyi bőven elég volt számomra.

Két hétig minden nap jártam pszichológushoz. Azt mondta, nem az előző napi események hozták ki belőlem a dolgot. Itt mélyebben gyökeredzik a probléma. Zárkózottság, felszínes boldogság, kívülről vidámnak látszom, de mélyebben kutatva falakba ütköznek az emberek. Ezeket a jelzőket kaptam egyetlen beszélgetés után. És ezt talán sosem tudom magamból eltüntetni. A burokból kiszabadultam, de nem lehet elfelejteni, amiben addig éltem. És az időzítőm be van állítva, a kérdés: mikor robban? Ki az, aki hatástalanítja?

Az utolsó beszélgetésen ülünk. Szeretném hinni, hogy segített a terápia. Ezt eddig nem mondtam el, de most itt az ideje, hogy a szakember, aki foglalkozott velem, tudja:
– Rájöttem, hogy egy perc semmi az életből. De ha elszalasztunk egy percet, az életünk múlhat rajta. Nekem az a perc egy örökkévalóság volt. De most is megvárnám az utolsó másodpercet.
– Mi történt? Elmeséled?
– Hatástalanították a bombám.

Tornacipős lány

 

Volt egyszer egy lány,
tornacipő volt a lábán.
Mindig futott, focizott,
olyan fiús csajszi volt…
Dombra fel, dombról le,
a természetben volt a helye.

 

Majd új táj, új vidék,
nem kenyere a beszéd.
Ki szóra nyitná száját,
bezárt ajtókat talál,
hisz senki sem látta meg
mily magányos egy lélek.

 

Teltek az évek,
a kislány felcseperedett:
nőies ruhák, cipők;
a focipályán ritkán látták őt.
De senki sem tudhatta,
hogy mindez csupán álca.

 

Ismét új világ küszöbén.
Immár felnőtt nőként.
Kitárul előtte az élet,
s nem habozik…várja a végzet.
Nyílt karok fogadják, amerre néz,
és senki szemében sem bányarém.

 

Immár a kislány egy érett nő,
de ott hever még a tornacipő.
Kicsit csúf már, kicsit kopott,
de őrzi AZT a gyermeki dolgot.

 

Repül az idő,
a dolgok megváltoztak már.
De ő legbelül…

…csak egy tornacipős lány.